A kontinuum elv

Vajon mire van szüksége egy kisbabának, amikor megszületik? Vajon honnan tudják az állatvilágban a nőstények, hogy mit kell tenniük a kölykeikkel, fiókáikkal? És honnan tudják a kicsik, hogy mire van szükségük az életben maradáshoz?

Jean Liedloff azt nyilatkozta a The New York Times-nak „Az elveszett boldogság nyomában” című könyve liedloffmegjelenése kapcsán, hogy szégyellte volna bevallani a jekána indiánoknak Venezuelában, hogy ahol ő él, ott az anyák idegenek által írt könyvekből olvassák, hogy mit kell tenniük a csecsemőjükkel. Valóban, ha körbenézünk a civilizált társadalmunkban mindent az intelligencia ural. Mindent fejjel, ésszel, magyarázatokkal, kutatásokkal igyekszünk megválaszolni, közben egyre erősebben kirajzolódik az a minta, hogy ahol nincs intellektuális támasz, ott az ember elveszetté válik. Véleményem szerint helytelen azonban a szégyenérzet keltése, hiszen ami az anyák viselkedéséhez vezetett az egy összetett folyamat eredménye, aminek ők maguk, sőt generációkra visszamenőleg anyáik is áldozatai. Nem mellékes szerintem azt is megemlíteni, hogy talán éppen az ösztöneik vezetik vissza az anyákat, az olyan könyvek felkutatásáig, mint Jean Liedloff írása …

Jean Liedloff két évig tanulmányozta Venezuela dzsungelében a jekána indiánokat, akik kőkorszaki körülmények között a civilizált társadalmaktól elszigetelten saját kulturális szokásaik alapján éltek. jeancomindiosA megfigyelései vezették arra a következtetésre, hogy az ember szükségletei, elvárásai folytonosak (continuous), amelyeket az evolúció során az egyedek tovább örökítenek, és ezeknek az elvárásoknak a kielégítése az évmilliók során változatlan volt. Történetesen az egyik ilyen szükségletként fogalmazta meg a csecsemő azon igényét, hogy folyamatosan gondozója testközelében legyen születését követően kb 1-2 évig. Erre valójában az indián és amerikai babák összehasonlítása vezette rá. A jekána indián anyák minden tevékenységük során magukkal cipelték csecsemőjüket egészen addig, amíg a totyogó korig értek. A babák hordozás közben ernyedt izomzattal békésen szemlélték a körülöttük létező világot, szoptak vagy aludtak. Ezzel szemben az amerikai babák nagy többségét babakocsiban, kiságyban, járókában tartva a csecsemők gyakran alvási nehézséggel küzdenek, izomzatuk megfeszült, és hangos sírással igyekeznek gondozójukat a közelségre rávenni. A jekána babákat szoptatás után nem „büfiztetik” az anyák és ismeretlen az anyatej visszaöklendezése (bukás) is, a szerző szerint az amerikai babák esetén a bukás és büfiztetés szükségessége azzal az emésztési problémával függ össze, ami a babák stresszes állapotából fakad, miszerint nincsenek folyamatosan gondozóik közelségében.

A jekána indiánok körében a gyerekek, a kamaszok és felnőttek mind nagyon kiegyensúlyozott életet élnek, amit a szerző a csecsemőkori testközelségre vezet vissza.

Valójában elméletének eddig sem cáfolata, sem egyéb forrásból származó alátámasztása nem született. Liedloff állításait az indiánok és az amerikaiak összehasonlítására alapozza, és nem végzett például olyan kontroll elemzést, amely során megvizsgálta volna olyan amerikai anyák babáit, akik a jekenákhoz hasonlóan az első életévben folyamatosan hordozták volna gyermeküket. Az 1975-ben megjelent könyv azonban nagyban hozzájárult az úgynevezett kötődő nevelés elterjedésének, amely 8 gondozási alappillért fogalmaz meg, amelyből az egyik a csecsemők folyamatos hordozása.

Liedloff szerint az emberszabású ember kölyke maga felel a testközelség biztosításáért azzal, hogy belecsimpaszkodik az anyja szőrzetébe. Az emberré válással megváltozott életmód és az anya testét fedő szőrzet eltűnésével a csecsemő arra van utalva, hogy az anya gondoskodjon a testközelség biztosításáról, és ez szerinte az anya ösztöneiben kódolt. Laikus édesanyaként nekem inkább az tűnik logikusnak, hogy az anyában nem a baba hordozása él ösztönösen (eredetünket értelmezve a hordozás iránti igény inkább a babában él ösztönösen, hogy életben maradjon), hanem a baba sírására történő reagálás (hiszen azzal a baba jelzi, hogy valami a túlélését veszélyezteti) ami következésképpen hordozás esetén abbamarad. Sohasem gondolunk bele, hogy az ember testközelség iránti igénye ugyanolyan erős, mint például a táplálása, amit mi sem jelez jobban annál, hogy egy csecsemő éppen olyan hangosan sír, ha éhes mintha testközelségre vágyik. A nagy különbség, ami miatt el tudunk menni a testközelséggel kapcsolatos igény kielégítése mellett, hogy a táplálás elmaradása rövid távon és kritikus testi következménnyel jár (csökken a baba súlya, ami konkrétan mérhető), míg a testközelség elmaradásának következménye hosszú távon jelentkezik (gyermekkorban, kamaszkorban, felnőttkorban) és nehezen visszavezethető, exakt módon nem mérhető.

Ha egyetlen kritikát fogalmaznék meg ezzel a zseniális könyvvel kapcsolatban, az éppen abban lenne, hogy az ösztönök mellett csekély jelentőséget tulajdonít a mintának, ami alapján a jekána vagy az amerikai anyák az útjukon járnak. Érdekes, hogy a szerző saját maga is megemlíti, hogy a jekánák között az asszonnyá cseperedő lányok az édesanyjukkal maradnak egészen addig, amíg ő él, és a férjnek kell a saját otthonát elhagyni. Arról is beszámol, hogy már az egészen kicsi gyerekek is részt vesznek a csecsemők gondozásában, akár két évesen is babusgatják a közösség kisebb tagjait, amit úgy tűnik soha meg nem unnak. Játék babáik viszont nincsenek. Ezzel szemben a modern társadalomban meglehetősen ritkán fordul elő, hogy az anyák klánokban élve (anyjukkal, lánytestvéreikkel) hozzák világra gyermeküket, így honnan is meríthetnének kapaszkodót. Ha nincs minta, ami segíti őket, az ösztöneik elhalványulnak és valami élesebben kirajzolódó kapaszkodót keresnek, és ekkor veszik elő azokat a bizonyos szakkönyveket, amiket Liedloff szégyellne megemlíteni a jekána anyáknak.

Talán éppen azért nem tér ki erre a szerző részletesen, mert a „klánban élést” felváltó „szűk családban élés” kevésbé pszichológiai, mint inkább történelmi, szociológiai kérdés, ami odáig vezetett, hogy az anyák minta nélkül maradva ösztöneiktől eltérően kezdtek reagálni a csecsemőik jelzéseire, nevezetesen a síró gyermeket nem ölben hordozzák, hanem magára hagyják.

Érdekesnek találtam azt az észrevételt miszerint ennek a törzsi népnek a kultúrájából hiányzik az öncélú verseny. Van birkózás és vadászat, de soha nem azzal a céllal, hogy a férfi az embertársát győzze le; vagy a vaddal szemben küzdenek gyakran közös erővel, vagy egymással mókáznak. Ezzel szemben a modern fejlett társadalom egyik mozgatórugója a verseny. Csupán személyes tapasztalataim alapján vélem és csak feltételezni tudom, hogy az anyák csecsemőikre irányuló viselkedését talán a felnőtt-felnőtt kapcsolataik eltorzult mivolta vitte félre. A versenyből való kimaradástól való félelem azt a „tudatot” alakította bennük, hogy gyermeküket „edzetté” kell tenniük a világ kegyetlenségével szemben. Holott ha felnőtt életüket nem élték volna meg „kegyetlennek”, akkor talán a torz tudat sem tudta volna felülírni az ősi ösztönt.

Maga Liedloff is kitér arra, hogy számos oka van annak, hogy a jekána anyák életvitele nehezen kivitelezhető a modern világban, azonban felhívja a figyelmet arra, hogy már maga a törekvés is óriási előnnyel jár a babák érzelmi biztonságának megteremtésében. És akkor sem kell az anyáknak összeomlaniuk, ha elmulasztották a hordozást, hiszen a testközelség igénye egész életünkben fennmarad és soha nem késő bepótolni.

Szerző: Simonics Adrienn – Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában című könyve alapján

Hordozás és nevelés

Comments are closed.